A Mi Kossuthunk

Megvan az a kép, mikor Kossuth temetésén az első sorban Haynau, Windischgraetz, meg Jellasics ül? Nincs hát, mert ilyen kép szerencsére nem készült. Pedig kivágná a biztosítékot rendesen, nemde.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy mégis van ilyen kép. Jó, persze nem fotón, az még akkor nemigen volt, de valami udvari festő megteszi a Császárnak, hogy nagyobb dicsőségére megfesti. Aztán az elkészült képet körbeviszik az Országban, megmutatván mindenütt a Népnek. És képzeljük mindehhez hozzá, hogy 1849-ben vagyunk, a levert, vérbefojtott Forradalmunk után. Na vajon hogy reagált volna az akkori magyarság egy ilyen képre? Nemjól, asszem. Mindannak ugyanis, amit Kossuth képviselt, egy ilyen kép az elárulása lett volna, és akik megtapsolták volna, hogy hűdeszép, azok pedig nettó hazaárulók. A helyzet ugyanis az, hogy a levert Forradalom után egészen az annak erejére építkező Deáki Kiegyezésig aki lázadni mert a Hatalom ellen, az Kossuthot emelte jelképpé. És olyan hatékonyan, hogy a mai napig a nagyszakállú embert elég megmutatni, és pontosan tudjuk, miről van szó. Mert ez a Jelkép ereje. Hogy túlmutat önmagán. Nem Kossuth Lajos magánembert, ügyvédet, parlamenti képviselőt látjuk, ha ránézünk a képére, hanem a lobogó zászlókat, Petőfit, dobpergést, és érezzük a szabadság friss levegőjének illatát.

Ferencjóskának volt azért annyi ízlése, hogy nem festetett ilyen képet, már jóval később, a Deáki Kiegyezés után sem, pedighát elég sokáig uralkodott aztán, viszonylagos békében, nyugisan. Ha meg akarjuk érteni, mi folyik ma az Országban, elég innen elindulnunk. Van egy Forradalmárunk, aki 1956 hőse, tetteiért Kádár siralomházába került. Aztán jött egy rendszerváltás, egy ideig úgytűnt, a Forradalom, amiért korábban az életét is kockáztatta, sikeres lett, és a Forradalmárt az Őt megillető helyre juttatta: a Köztársaság Elnöki székbe. Minden szép, minden jó, a történelem igazságos, ha nem is azonnal. Aztán kiderült, hogy nem lesz az ily egyszerű. A friss Köztársaságot máris elkezdték aláásni, és a Jelképünknek, a Mi Kossuthunknak ismét dolga akadt. Őrködnie kellett azon, hogy megmaradjon az, amiért korábban harcolt, sokakkal együtt, és ez ha nem is újabb véráldozatokkal, de kemény konfliktusokkal járt. Kiátkozták érte sokan, kifütyülték, satöbbi, mindenki emléxik még ezekre, nem volt olyan régen. A Mi Kossuthunkat Göncz Árpádnak hívják, erre már gondolom mindenki rájött olvasás közben. És akkor most itt ez a kép:

A ma Ferencjóskája Orbán Viktor, a ma Haynauja Polt Péter, Windischgraetze Áder, Jellasics meg bármelyik lehet a többi szereplőből. És a ma Kossuthját, Göncz Árpádot Ők búcsúztatják a Díszhelyen. De a ma Ferencjóskája nem elégszik meg azzal, hogy lenyúlhatta a temetést, ádehogy. Ő mégtovább feszíti a húrt: belemondja a kamerába, hogy "eltemettük" Göncz Árpádot. ŐK. A Hazaárulók, a Forradalom szellemének, Köztársaságunk maradékának eltiprói, eltemették a Mi Kossuthunkat, Göncz Árpádot. Innentől már csak az van hátra, és be is következik: saját magukat mutatják be a Halott eszmei örököseként. És akkor most ugorjunk kicsit vissza 1849-be. Az akkori magyarokkal nem merte ezt megcsinálni Ferencjóska, mert örült, hogy nagynehezen, ruszki segítséggel visszagyömöszölte a kiszabadult forradalmi eszmét a diktatúra börtönébe. A mostani, az Orbán Viktor nevű Uralkodó viszont meg meri tenni. És nem lincselés a vége, hanem belenyugvás. Jó, lépjünk tovább, mondogatják mindenfelé a ma kollaboránsai. Adjuk oda Kossuthot Ferencjóskának, miért is ne. Hát nem. NEM ADJUK.

Nem nekem, nekünk kell szégyellni magunkat, amiért kiállunk a ma Kossuthjának meggyalázása ellen. Azoknak kell szégyellni magukat, de rohadtul, akik mindenféle kamuindokra hivatkozva - hagyjuk szegény családot gyászolni, jobb a békesség, satöbbi - elfogadják Orbán diadalát Göncz Árpád, a Forradalom és a Köztársaság Jelképe fölött. Mert természetesen a Mi Kossuthunk ugyanúgy nem egy mosolygós emberke, mint ahogy Kossuth sem egy szakállas ügyvéd volt. Nem magánember, hanem Államférfi, hatalmas erejű politikai örökséggel, oly jelentőssel, amelyik a Mi Kossuthunkká emeli. Félnek Orbánék az emlékétől, ugyanúgy, ahogy Ferencjóska félt Kossuthétól. Nem lehet egyszerre Kossuthot tisztelni, és Ferencjóskát elfogadni. Nem lehet egyszerre Elnökünket tisztelni, és Orbánt elviselni. Ez egyszerűen összeférhetetlen két dolog, a tűz meg a víz, vagy méginkább a tiszta búza, meg az ocsú. És most kiátkozhatnám persze, és birkázhatnám a Népet, hogy hát ilyenek lettünk, ez már nem a bátor, hanem a megalkuvó Magyarország. De nem teszem, mintahogy sosem szoktam. Hogy miért, arra itt egy fotó:

Nincs pénzem, kapacitásom valamilyen közvéleménykutató céggel felméretni dolgokat. Ám a fészbuk korában ez nem is szükségszerű, viszonylag egyszerű megállapítani, hogy mit gondol a Nép valamiről. Egyszerűen keresni kell egy nagy létszámú, független demokrata csoportot, föltenni ott a kérdést, aztán lássuk. Persze nem lesz tökéletes az eredmény, de egy ilyen kutatás azért közel reprezentatív, a közhangulatot jó közelítésben megmutatja. A kép, amit az imént föltettem, a legnagyobb múltú, és egyik legnagyobb létszámú, aktív demokrata csoportban két napig zajló közvéleménykutatás képe. Aminek eredménye annyi: a Nép 95 százaléka halottgyalázásnak érzi, hogy jelenkorunk Haynauját, Windischgratzét, Jellasicsát a Mi Kossuthunk temetésének Díszhelyére ültették. Szóval nem a Néppel van itt a hiba. Már megint nem. A hiba azokban van, akik hangadókként mindenfelé megpróbálják saját önös érdekeiknek megfelelően eladni Ferencjóskának Kossuth örökségét. A kollaboráns műellenzék, lakájsajtója, "aktivistái", megatöbbi szarházi. Röviden csak annyit üzenek Nekik: kösz, de NEM ADJUK a Mi Kossuthunk eszméjét Orbánnak, NEM HAGYJUK félrevezetni a Népet.

Hazaáruló bitangok vagytok.